fbpx
Oldal kiválasztása

Minden nézőpont kérdése szerintem. Igazából én kedvelem a kihívásokat, ezekből mostanában a legtöbb anyaként ér. Mindig eldönthetem, hogyan tekintek rájuk. A legtöbb helyzetben található humor, de legalább irónia, ami azért már elég közel van a humorhoz, ha jól használjuk. Ez történt velem a minap is. Pár hete sikerült megvalósítani az első facebook-os élő adást a Boldog Anya oldalon. Persze mindezt egy kis rögtönzött kirándulás során a két gyerkőccel. Nagyon örültem, hogy összejött, de persze itt is voltak kihívások…

Az első rögtön az, hogy miután vége lett a videónak (ne persze volt egy kis bénázás, mert nem láttam a naptól, hogy hol van a befejezés gomb….), vissza kellett néznem, mert érdekelt, hogyan nézett ki az egész, hogy sikerült. Fédra (ő a nagylányom 3 és fél éves) nézte velem, és úgy gondolta, akkor most már így telik a délelőtt a mező közepén, a körülöttünk kolbászoló kisöccsével (név szerint Zolcsi, aki 14 hónapos), hogy videókat nézünk. Nagyon megrázta, amikor eltettem a telefont. Felállt a rét közepén és hatalmas krokodilkönnyek között nekikezdett óbégatni, hogy haza akarok menni!!! Persze ez igazából azt jelentette, hogy anya nem ér, hogy csak te telefonozhattál. Csendesen jelzem a videó 3 perc sem volt, így visszanézéssel együtt összesen 6 percet töltöttem a telóval. Így járt. Túltette magát rajta gyorsan, egy kis „Nézzük meg, mi van a hátizsákban!” eltereléssel. Aztán indultunk volna vissza az autóhoz, és kérte, hogy most ő szeretne a hátamon jönni a kenguruban.

Ez volt a második kihívás. Jó, legyen. Beteg is volt kicsit, meg féltékeny is. Ha belefér a kapacitásomba, akkor szokásom ilyen kéréseknek eleget tenni, hogy ne minden ilyenre az legyen a válaszom, hogy te már nagy vagy. Majd sétálunk Zolcsival, a végére meg max ölbe kapom. Végülis, nem voltunk 250 méternél messzebb a kocsitól. Felszedelőzködünk, nagy a hátamra, hátizsák előre, kicsi kezét fogom. Szerintem hasonlíthattam egy teljes menetfelszereléssel menetelő katonához, de legalábbis úgy éreztem magam. Mindkét gyerekem szabadságharcos típus, nem annyira kedvelik a korlátozást. Most a kicsi tiltakozik hevesen a kézen fogás és a meghatározott irányban haladás ellen. Időről időre kiszabadítja magát és iszonyatos sebességgel a másik irányba indul, mint amerre tartunk, csak viccesebb az anyának…. Futok utána a naggyal a hátamon (17 kiló, meg sem kottyan, kb ennyi súlyfeleslegem amúgy is van hahaha), miközben ő jelzi, hogy szeretne kekszet enni ott hátul, mert az öccse is evett, amikor itt volt… Na jó kicsit elkaptam, bár nem örül, de elfogadja a helyzetet, félkézzel a félig lecsúszott hátizsákból kihalászom a kekszet, és siker, ez is megvan!!!! Ekkor kicsi persze meglát pár kavicsot nem messze tőlünk (a másik irányba, ahogy az a nagy könyvben meg van írja), uzsgyi újra lelép. Pedig már legalább 100 métert haladtunk, már csak 150 van hátra… Megfordulok, begyűjtöm, ölbekapom.

A hátizsák már teljesen lecsúszott, gyakorlatilag olyan, mintha épp meg próbálnám megszülni, de a karomon lévő pánt ezt nem engedik, mintegy köldökzsinór tartja hősiesen. Nem baj, legalább nem hagyjuk el! A kicsi persze óbégat, mivel neki jobb lenne sétálni. Kitartás, már csak 100 méter. Persze ilyenkor szólít a természet is, de jó hogy sok vizet iszok… A nagy iszonyatosan élvezi hátul a helyzetet, a kicsi is lassan elfogadja, hogy most bizony már nincs futkározás. Hátizsák a két lábam között csüng, ezért terpeszben teszem meg az út hátralévő részét. Izzadok, mint egy ló, és végre elértük az autót. Siker! Jött a következő kihívás, szám szerint a harmadik. Árnyékban parkoltam, mert az ugyebár praktikus a melegben. A kocsin úgy 20 poloska üldögél, és közben már támadnak is… Áááá utálom őket, nagyon!!! Táska motorháztetőre, kicsi egyik kézben, nagy még mindig hátul, kocsikulcs kikeres, megvan, kinyit… Táskát bedobom az első ülésre, huhh de nagy megkönnyebbülés, persze közben a poloskák még mindig támadnak. Mindegyik be akar jutni a kocsiba, kipöccingetem őket elegánsan, ők meg kötelékben repülve jönnek vissza, no mindegy egy ajtó visszazárva. Jelentem egy táska a kocsiban, egy gyerek hátul, egy gyerek elől, alakul a dolog… Megyek a hátsó ajtóhoz, hogy a kicsit bepattintsam a helyére. Ajtó kinyit, de jó, csak 4 poloska üldögél a szegélyen… hármat kipöccintek, egy bemászik, Hajolnék után, de akkor a hátamon lévő nagy lefejelné a kocsit, no mindegy, megúszta a poloskája….  Kicsi a helyén, már csak be kell kötni. Erre egy újabb osztag indul légi támadásra, de ezek most a hajamat célozzák, szerencsére bele is gabalyodik egy… nem jó érzés… Most szabadulni akar, vagy épp beköltözik? Nem várom meg, eszeveszett headbangelésbe kezdek, jelzem kocsiajtó még mindig nyitva, a nagy még a hátamon… Gyorsan megbeszélem velük, hogy nekem most nagyon rossz, de semmi gond, megoldom (azt már nem volt pofám mondani, hogy ura vagyok a helyzetnek, mert lássuk be, nem voltam az).

 

Nagy földet ér, gyorsan beugrik a kocsiba, közben jelzi, hogy újabb poloska került az autóba (ha jól számolom, 2-nél tartunk beltartalomban. Bakker siessünk!!! Kicsit gyorsan bekötöm, közben kétszer támadnak a hajam felé. Nagy az ülésben, kicsi ajtaját zárom, újabb kettőt sikerül már puszta kézzel eltávolítanom az autóból… Futás a nagyhoz, de ott már az ajtónyitás előtt is küzdeni kell ellenük, mivel pont ott üldögélnek, ahonnan tuti csak befelé mehetnek, ha kinyitom az ajtót… Pöccingetés indul, technikásan, hogy egyet se nyírjak ki, mert akkor szagolhatom egész úton a kezemből áradó poloska parfümöt. Oké tiszta a pálya, ajtó kinyit. Gyorsan a nagyot is bekötöttem, közben csak egyet kellett puszta kézzel legyőzni szétnyomás nélkül… Mindkét gyerek kocsiban, bekötve, ajtajuk csukva, két poloska bent, a többi még kint. Futás előre, iszonyatos hajrázás (nem a hajrá-hajrá anya, hanem a rázom a hajamat, mint egy őrült rocker), mert újra oda támadnak. Gyorsan beugrom, ajtó bezár…

Végre csend van. Minden elismerésem a gyerekeimé, egyiket sem fogta el a pánik. Meg is köszönöm nekik. Magamra is büszke vagyok, mert én sem estem kétségbe. Pedig tényleg nagyon utálom a poloskákat, ilyen mennyiségben pedig még nem is találkoztam velük. Tiszta Hitchcock. A madarak. Illetve a Poloskák. Helyzetfelmérés, látok-e még bent fedezék nélküli poloskát, mert azokat csak össze kéne szedni. Mind bújócskázik. Legalább három van. Mit csináljak, hogy ne vezetés közben jöjjön a gyerekekre az üvöltés, ha meglátnak egyet, mert az nem használ a vezetési technikámnak…

Na gyerekek verseny van. Poloska-számláló verseny hazáig. Aki talál egyet az a szabály, hogy csendben kell szólni, hogy anya itt van egy. Aki többet lát meg kiabálás nélkül annak jár otthon ebéd után egy csokipuding. Azt hiszem ezzel magamat is felkészítettem arra a helyzetre, amikor egy ilyen kis bűzcsótány mászik a kezemen, és nekem higgadtan, kapálózás nélkül kell megoldanom a szitut. Elindulunk, minden rendben. Szippantok egyet a poloska illatú hajamból, nyugtázom, hogy megérte reggel hajat mosni/szárítani/vasalni. Sima utunk volt, egy előkerült, amikor hazaértünk. Így már maximum kettő garázdálkodik odabent. Mivel a verseny döntetlen, így gyors ebéd után osztoztunk a csokipudingon, a gyerekek megették a felét-felét, én meg megkaptam a fedőfóliát, le is nyaltam mindet róla, így az élmény is megvolt, de ettől nem lesznek álmatlan kalória-számlálgatós éjszakáim. Ilyen az anyaélet. 

Kirándulós, online bejelentkezős, 30 kilónyi gyereket melegben cipelős, poloskákkal harcolós, de imádom, és megérte, megyünk még ide máskor is!

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

BLOGAJÁNLÓ